2007. október

Halottak napja

Újra feltépődik a már beforrtnak hitt seb. Újra előtörnek a fájdalmas emlékek, pedig már azt hitted, el tudtad felejteni. Minden évben legalább egyszer kint állsz a temetőben, s újra felelevenedik benned az emléke, gombóc lesz a torkodban, talán könnyeid is kicsordulnak. Ismét megbánod, mit tettél, vagy éppen elmulasztottál. Milyen régen is volt már, mégis úgy él benned, mintha csak tegnap lett volna. Hogy is volt? Múlt héten, vagy tegnap még beszéltetek, mostanra meg már nincs köztetek. Elment. Ennyi. Most már sírhatsz, fájhat, éghet, nem tudsz mit tenni. Neki ennyi jutott. Észre sem veszed, úgy iramodik el melletted az élet. Rájössz, minden egyes percet, másodpercet, pillanatot magadhoz kell ölelned, nem szabad elvesztegetned az idődet, hiszen nem tudhatod, mennyit kaptál. De TE még élsz. Itt vagy lélegzel, érzel. S mikor a temetésen vagy, már nem miatta könnyezel, ő már remekül megvan valahol. Magad miatt sírsz. Hogy veled mi lesz nélküle, vésd jól eszedbe, őt el ne felejtsd, de gondolj vissza rá mosolyogva, szeretettel, ne töltsön el keserűség. Ha nem mondtad neki, mégis igazán szeretted, ő ezt érezte. Ha nem mondtad, mégis fontos volt neked, ő ezt tudta. Ha nem mondod, mégis hiányzik, észre kell venned, ő mindig itt lesz veled. Ezért nem szoktam én kijárni a temetőbe. Hiszen, ha ott állok a sírja mellett, nem őt látom, csak a nevét, melyet a márványkő zár magába. S nem őt érzem, csak a hideget, mely végigfutkos hátamon. Tudom, hogy már rég nem a sírban van, s mikor beletették oda, már akkor sem volt benne. Ott csak egy test van, s nem az a lélek, kit szeretek. Már messze jár, s ha jobban belegondolunk, szerettünk már rég nem a temetőben nyugszik, hanem valami sokkal elérhetőbb helyen, hol bármikor megtalálhatod, nemcsak halottak napján. A SZÍVEDBEN.
Csehi Istvánné